Korzó Patika

2026-06-14 13:00:00

Mániáink

Rossz szokások vagy kényszeres cselekvések?

Kissé furcsán viselkedik valaki? Nincs abban semmi rendellenes. Kérdezze csak meg egyik barátnõjét, biztos neki is vannak bizonyos mániái, rossz szokásai: rágja a körmét vagy folyton csavargatja egy hajfürtjét, ha gondban van...

Általában senki nem tud elszakadni a maga kis mániáitól, szokásaitól, melyekhez hosszú idõ óta elkísérik már. Amit azonban már "nevetséges szokásnak" szoktak nevezni, az rendszerint kimeríthetetlen forrását jelenti a gúnyolódásnak és a kellemetlen tréfáknak. Ezek ritkán károsak, de rosszul esnek az érintett személynek.

Az érzelmeket hangsúlyozó vagy például az izgalommal, lámpalázzal járó mozdulatok tulajdonképpen az érzelmi kitörést palástolják – vélik a pszichológusok. Vagy a gyakori köhécselés beszéd közben szinte kivétel nélkül a szociális zavarodottság elleplezésének a jele. Az ilyesminek általában nincsenek káros következményei az egyénre nézve. Tanácsos tehát velük együtt élni – amíg nem kerítik hatalmukba az érintett személyt –, hiszen bájt és egyéniséget kölcsönözhetnek.

Jól elkülöníthetõk ezek a kis rossz szokások a komoly bajtól, a kényszeres mániától, a megszállottságtól. Ez utóbbi a felnõtt lakosság mintegy 2%-át érinti, ugyanannyi nõt, mint férfit, és a pszichiátriai rendelõkben a negyedik leggyakrabban elõforduló probléma.

Hogyan alakulnak ki a komolyabb mániák?

Nagyon fokozatosan és változó módon: olykor évek, olykor hetek alatt. Az érintett személyek több minta fele (65%-a) a 25 éves kor alatt van. Elõször fellépnek náluk az aggasztó gondolatok, kényszerképzetek, zavaró ösztönzések... Ezek lehetnek abszurdak vagy egészen hétköznapiak egyaránt: attól kezdve, hogy elütnek autóval egy gyalogost az üres úton, egészen addig, hogy elkaphatják az AIDS-et vagy a rákot a tömegközlekedési eszközökön. Vannak, akiket állandóan kínoz a bizonytalanság: bezárták-e kulccsal a bejárati ajtót, vagy nem felejtették-e el behúzni a kéziféket az autójukban, kikapcsolták-e a vasalót...

Sokaknak véglegesen sikerül leküzdeniük a gyötrõ gondolatokat. Másokat állandóan kínoznak, és akaratuk ellenére fellépnek. Folytonos aggodalmat és kényszert jelentenek a számukra. Olyan kényszert, hogy tegyenek valamit gondolatban, vagy fizikálisan, az ellen, ami gyötri õket –hogy megelõzzenek valamiféle katasztrófát.

Ilyen például a tisztálkodási kényszer: a személyes tárgyak állandó sikálása, naponta többszöri zuhanyozás, szigorú higiénia... Aztán van "megbizonyosodási" kényszer is: százszor meggyõzõdni róla, hogy be vannak zárva az ajtók, a levél tényleg benne van-e a borítékban... Mások kényszeresen ismételnek valamit, például ezerszer lesimítják a ruhájukat vagy az ágyterítõt. De az agyukban is folyton ismételhetnek valamit, például azt a dolgot, amit nem szabad elfelejteniük. Ezek a cselekvések mások számára gyakran észre sem vehetõk vagy jelentéktelenek, de gondolni kell arra, hogy az érintett személynek napi több órát vehetnek el az életébõl. A fenti tünetekkel rendelkezõ embereknek feltétlen pszichiáterhez kell fordulniuk.

Sokan vannak olyanok, akiknek az élete kész pokollá vált, de a külvilág elõtt titkolja. Magukban azt gondolják, hogy csak õk szenvednek, és arra a megállapításra jutnak – tévesen – hogy abba bele fognak bolondulni. Az öngyilkosság gondolatától gyötörve depressziósakká válnak, és egyre inkább elszigetelõdnek másoktól.

Kilépés az elszigeteltségbõl

Tehát a leghelyesebb, amit az ilyen ember tehet, a probléma súlyosságától és fennállásának idõtartamától függõen, ha pszichiáterhez fordul. Ilyenkor néha gyógyszereket írnak fel neki, amit akár éveken át is szednie kell. Az orvos javasolhat viselkedésjavító terápiát, illetõleg a leggyakrabban ezt kombinálja a gyógyszeres kezeléssel.

A terápia egyszerre pedagógiai és gyakorlati jellegû. Az aggodalmat okozó helyzeteknek való fokozatos kitettséget alkalmaz, de a korábban azokkal járó kényszeres cselekvések nélkül. Ez az "érzéstelenítési" folyamat lassan halad elõre, de a legtöbb esetben hatásos. A hasonló cipõben járó más személyekkel való rendszeres találkozás is szokott használni. Segíti az érintetteknek kilépni az elszigeteltségbõl, és rájönni, hogy lehetséges a gyógyulás.

A pszichiáter válaszol

A rend- és tisztaságmánia a komoly bajok közé tartozik-e?

Nem ad aggodalomra okot, ha ennek a kényszernek napi egy óránál kevesebb idõ alatt tesznek eleget, és így sikerül azt megszüntetniük. Ha olyan mértékben lép fel, amelynek nincs semmilyen hatása sem a magánéletre, sem a munkára, ez a "mánia" nem tekinthetõ kórosnak. Ugyanez a helyzet, ha az érintett személy némi humorral és bizonyos távolságból képes beszélni róla. Ez azt jelenti, hogy viselkedése nem zavaró a számára.

Súlyosabb esetben szenvednek tõle?

Feltétlenül. És ez a komoly jel. Örömteli, ha valaki egész szombatját arra fordítja, hogy a lakását sikálja? Büszke arra, hogy végül tökéletesen tiszta? Ha igen, akkor nincs szó súlyos esetrõl. Viszont ha a tisztaságmánia odáig fajul, hogy nem fogadja a barátait a szombat esti vacsorára, mert bepiszkolják a szõnyegét vagy a kanapéját, ujjlenyomatot hagynak a tükörfényes asztalon, az már kóros tünet. Az állandó tisztogatás ilyenkor már nem jelent elégedettséget, hanem "robottá" válik. Attól a pillanattól kezdve, hogy ez a lázas házimunka nyomasztóvá válik, és konfliktust okoz a környezettel, jobb, ha az illetõ specialistához fordul.

Hol vonható meg a határ a "normális" és a "patologikus" között?

Ehhez az érintett személynek fel kell tennie az elsõ és legfontosabb kérdést: "szabadon választhatok-e, hogy megtegyem-e vagy sem?" Például: visszatérve egy hétvégi kiruccanásról, fáradtan a hazáig tartó úttól, de látva, hogy bizonyos piszok és rendetlenség van a lakásban, képes-e az illetõ azt mondani: "majd megcsinálom holnap". Ha nem tudja ezt kimondani, és képtelen lefeküdni – noha nagyon fáradt – addig, amíg nem kifogástalan a környezete, és lakberendezési újságba illik, tanácsos szintén felkeresni a specialistát.