Korzó Patika

2026-09-27 08:00:00

A cukor­betegségrõl általában

Jóllehet a cukorbetegség nagyon régóta ismert kórkép, igazi népegészségügyi jelentõségét a modern korban, a XIX. század végétõl számítjuk. Hosszantartó állatkísérletek és klinikai kutatások eredményeképpen kanadai kutatók 1921-ben Toronto-ban állították elõ a hasnyálmirigy speciális sejtjeiben - a beta-sejtekben - termelõdõ hormont, az inzulint. 
 
Sokan úgy vélték, hogy ezzel a felfedezéssel megoldódott a cukorbetegség problematikája. Kétségtelen, hogy a zömmel gyermek, vagy fiatal korban megbetegedett diabéteszesek az inzulin folyamatos adása segítségével életben maradtak, de elõtérbe kerültek a késõbb kialakuló - a szemet, veséket, idegrendszert, érrendszert érintõ - szövõdmények, melyek mind az élettartamot, mind az életminõséget hátrányosan befolyásolták.

IDDM - az egyes típusú cukorbaj

Kiderült, hogy a cukorbetegség nem egységes kórforma, és két alapvetõ csoportja keletkezésében és klinikumában, illetve a megelõzés és kezelés tekintetében is jelentõsen eltér egymástól. Az elsõsorban gyermek, illetve fiatal felnõttkorban kialakuló diabetes mellitus oka az inzulin termelés megszûnése, melyet sajátos immunfolyamat idéz elõ. A szervezet saját inzulint termelõ sejtjeit - téves felismerés okán - pusztítja el ("autoimmun folyamat"). Ezt a formát régebben inzulin-dependens diabetes mellitusnak (IDDM) nevezték. Legújabban csak 1-es típusú cukorbajról beszélnek.

E kórforma klinikai tünetei általában viharos gyorsasággal jelentkeznek, így nagyfokú szomjazás, sok folyadék fogyasztása, nagy mennyiségû vizelet ürítése, testi leromlás, kiszáradás jellemzi az állapotot. Ha a beteg nem kap idõben inzulint, illetve megfelelõ kezelést, fellép az úgynevezett "diabeteszes kóma", a szervezet "elsavanyodik", a beteg eszméletét veszti, s olyan visszafordíthatatlan elváltozások keletkeznek, melyek akár a cukorbetegségben szenvedõ halálát is okozhatják. Elsõsorban ezeket a betegeket mentette meg az inzulin felfedezése.

Sajnos még ma is - hazánkban is - rendszeresen elõfordul halálozás diabéteszes kóma következtében. Ennek különféle kiváltó tényezõi lehetnek, mint a késõi diagnózis, vagy valamilyen egyéb fennálló súlyos betegség. Akár pszichés okok miatt is felborulhat az anyagcsere.

Hazánkban a Gyeremekdiabetes Szekció több mint húsz éve figyeli a cukorbetegség gyermekkori elõfordulásának alakulását, és azt észlelték, hogy a betegség gyakorisága 20 év alatt háromszorosára növekedett. Hasonló változásokat más országban is észlelnek. Hazánkban a 15 éven aluliak között a betegség gyakorisága 10-12/100 000 gyermek. Ezzel Magyarország a közepes elõfordulási gyakoriságú nemzetek közé tartozik. Érdekes megfigyelés, hogy ez a kórforma jellegzetes földrajzi különbségeket mutat, Európában a gyakoriság északról délre csökken.

A 2-es típusú cukorbaj

A cukorbetegek túlnyomó többségét - mintegy 90 százalékát - olyanok alkotják, akiknek betegsége inkább életük delén, vagy idõskorban kezdõdik, tünetmentesen, illetve tünetszegényen, így mikor a kórformát kórismézik, a betegség már átlagosan 5-6 éve jelen van. Kiderült, hogy erre a csoportra is jellemzõ ugyan az inzulin termelés zavara, de a zömmel túlsúlyos egyének "molekulárbiológiai hibája" elsõsorban az inzulin hatékonyságának zavarában rejlik. Ez a tény azt jelenti, hogy a betegek rendelkeznek ugyan "saját" inzulinnal, sõt általában endogén inzulin szintjük magasabb, mint azoknak, akiknek anyagcseréjük egészséges, azonban az inzulin nem képes kellõen vércukorcsökkentõ hatását kifejteni. Ezt nevezik inzulin-rezisztenciának. Ezt a kórformát régebben non-inzulin-dependens diabetes mellitusnak (NIDDM) nevezték, mára itt is csak 2-es típusú cukorbajról beszélünk. Kiderült az is, hogy az inzulin rezisztencia már jóval a cukorbetegség megjelenése elõtt kimutatható, tehát ez ennek a kórformának meghatározó a biológiai sajátossága. A betegség kóroka sajnos ma még nincs kellõen tisztázva, annyi azonban bizonyos, hogy autoimmun folyamatok nem játszanak szerepet kialakulásában. Nagyon erõs a genetikai hajlam, de ezt sem ismerjük még megfelelõen. Biztos, hogy "ártó" környezeti tényezõknek, elsõsorban a kevés mozgásnak, a helytelen, zsírban és kalóriában dús táplálkozásnak, az elhízásnak jelentõs szerepe van a 2-es típusú cukorbaj kialakulásában.

A cukorbetegség prevalenciáját elsõsorban a 2-es típusú betegek gyarapítják. Ma a világban a betegek száma becslések szerint több mint 200 millió, hazánk összlakosságán belül 5 százalékkal számolunk, bár amerikai adatok szerint 65 éves életkor felett a gyakoriság meghaladja a 10 százalékot!

Kezelés a holisztikus szemlélet jegyében

Általában elmondhatjuk, hogy míg az inzulin felfedezése elõtt az 1-es csoportba tartozók rövidesen meghaltak - a 2-es csoportba sorolhatók sorsáról régebben nem voltak megbízható adatok -, 1922 után mindkét csoport betegeit elsõsorban a szövõdmények fenyegetik. Sajátos módon a szövõdmények mindkét csoportban nagyon hasonlók vagy azonosak, legfeljebb a lokalizációban, a súlyosságban, a gyakoriságban mutatnak eltéréseket.

Csak egy példa ennek jellemzésére: míg az 1-es típusú betegek vezetõ haláloka a diabéteszes eredetû veseelégtelenség, addig a 2-es csoportban a betegek halálát több mint 50 százalékában a szív- és érrendszeri megbetegedések okozzák.

Jelentõsen módosította szemléletünket az USA-ban 1988-ban ismertetett koncepció, mely a 2-es típusú cukorbetegséget egy széles klinikai entitásba sorolta. Az eredeti felfogás szerint ennek az ún. metabolikus szindrómának az alapja a szövetek inzulin iránti érzéketlensége - inzulin rezisztencia-, illetve ennek kompenzálására a beta-sejtek túlzott inzulin termelése, a hiperinzulinaemia. E biológiai folyamat következtében a szervezetben számos kóros anyagcsere és érrendszeri elváltozás keletkezik, melyek végsõ soron halmozott kockázati tényezõt jelentve vezethetnek szívinfarktushoz vagy agyvérzéshez. E tünetegyüttes részét képezi például a magas vérnyomás, a kóros zsírfrakciók, a gyorsult véralvadás, vagyis a trombózisra való hajlam, a jellegzetes hasi elhízás, és természetesen a cukoranyagcsere-zavar, amely kezdetben még nem éri el a cukorbetegség diagnosztikus kritériumait, hanem annak csak elõállapotát jelenti. E koncepció a 2-es típusú diabéteszt merõben más szemléletbe helyezi, felveti, hogy ez a fajta cukorbaj nem önálló kórforma, hanem a fenti szindróma egyik tünete. Vagyis ezen betegek terápiájában az említett kóros elváltozások kezelésének éppolyan fontossága van, mint a cukorbajnak. Az úgynevezett holisztikus szemlélet a betegeknek kedvez, mert általa lényegesen körültekintõbb, teljesebb terápiában részesülnek, figyelembe véve az egész tünetegyüttest és a tüneteket - hipertónia, véralvadási zavar, zsíranyagcsere zavar, túlsúly - külön-külön is.

Nagyon fontos, hogy az orvos legyen tisztában a diabetes típusával, az aktuális anyagcsere-helyzettel, s ennek megfelelõen javasolja a gyógyszeres kezelést. Minden egészségügyi rendszer valódi célja a betegségek megelõzés, és bár e területen mindkét diabetes-csoportra vonatkozóan mutatkoznak eredményes törekvések, ezek ma még nem tekinthetõk egyértelmûen hatásosnak.

Magyar Diabétesz Társaság