Korzó Patika

2026-09-20 08:00:00

Mennyire legyen önálló a gyermek?

Gyakran esik szó az önállóságról mint a sikeres nevelés egyik fõ célkitûzésérõl. Nem mellékes kérdés ez ilyenkor az iskolaév kezdetén sem. Ugyanakkor számos szülõ tanácstalanul kérdezi önmagától, mit tegyen, hogy kisgyermekét végre önállóbnak lássa. Mindenesetre tudni kell: ha hatéves kor elõtt még elhagyatottnak is érzi magát a kicsi és fél a szülei nélkül, hét és tíz év között már általában feleszmél. Azaz rájön, hogy igen lassan, fokozatosan egyedül is boldogulnia kell az életkora szabta cselekvési szférában. Mindehhez azonban elengedhetetlenül fontos a helyes szülõi irányítás. 
Mielõtt arra gondolnánk, hogy az eddiginél több szabadságot biztosítunk kisgyermekünknek, tanácsos felmérnünk, mennyire képes az önálló cselekvésre. Számos alapvetõ, fõleg pszichikai tényezõt kell figyelembe vennünk ahhoz, hogy ez a folyamat nehézségek nélkül menjen végbe.

Az iskolaév kezdetén különösen idõszerû elgondolkodni azon, mekkora önállóságot biztosítsunk a kisiskolásnak. A legfontosabb kérdés: elengedhetjük-e egyedül az iskolába? Ahhoz, hogy megtudjuk, képes-e eljutni oda minden kockázat nélkül, célszerû óvatosan puhatolóznunk nála: van-e kedve, érez-e elég önbizalmat hozzá. Azt is megkérdezhetjük tõle, vannak- e olyan gyerekek az osztályában, akik már egyedül járnak iskolába; ha igen, beszélt- e már errõl velük, és annak alapján képesnek tartja-e õ is magát rá. Ha nem, magyarázza el, miért habozik: valójában félelmet érez, vagy csak egyszerûen jobban szeretné, ha a szülõ továbbra is elkísérné minden útjára (mert úgy véli, hogy az a szeretet jele). Az ilyen érzelmi szempontokon kívül természetesen gyakorlati képességeit is tanácsos felmérnünk. Például, ha legelõször kívánjuk elengedni az iskolába, figyeljük meg, általában fél-e az egyedül járkálástól ismeretlen utakon. Azt is fontos megtudnunk, egyáltalán tisztában van-e az alapvetõ közlekedési szabályokkal, tudja-e, milyen helyen és mely pillanatban szabad áthaladnia az úttesten. Ezzel összefügg és az önállósulási képesség további jeleire bukkanhatunk, ha rájövünk, tud-e egyedül vásárolni kisebb dolgokat a közeli élelmiszerboltban anélkül, hogy összezavarodna fizetéskor a pénztárnál, vagy tud-e segítség nélkül telefonálni. A mindennapi élet egyszerû cselekvései megfigyelésekor fel tudjuk tehát mérni, az élet mely területein képes elõször a saját lábára állni.

Nem kell erõltetni

Semmiképp sem szabad a gyermeknek olyasmit erõltetni, amire nem érzi igazán képesnek magát, vagy amivel kapcsolatban a bizonytalanság jelei mutatkoznak nála. Valójában egy negatívan megélt, új tapasztalat késleltetni fogja önállóvá válását ahelyett, hogy elõmozdítaná azt. Hiszen meg fogja õrizni emlékezetében az átélt, negatív érzelmeket, és nem lesz kedve többé új, önálló tapasztalatokat szerezni. Egyik fontos elv tehát: csak azt végeztessük el vele, azzal bízzuk meg, amihez kedve van.

Bízzunk benne!

Ha aggodalmaskodunk kisgyermekünk egy-egy önálló lépése miatt, azt azonnal észre fogja venni, még akkor is, ha minden tõlünk telhetõt megteszünk nyugtalanságunk leplezése céljából. Ha a gyermek érzi, hogy mi nem tartjuk képesnek egy új cselekedetre, õ is kételkedni fog saját képességeiben és elveszti önbizalmát. Azonfelül õ is ugyanolyan félelmet, aggodalmat fog érezni, mint mi, arra a gondolatra, hogy valamiben egyedül kell feltalálnia magát. Ezért rendkívül fontos, hogy érezze: mi bízunk – korának megfelelõ – önálló cselekvési képességében.

Ami az életkori sajátosságokat illeti: hét- és tízéves kora között a gyermek eljut az önmagára eszmélés idõszakába, és általában a korábbinál kissé önállóbb életet kezd élni. Személyisége ebben az irányban fejlõdik tovább, aminek egyre több jelére bukkanhatunk. De ahhoz, hogy életének e fejlõdési szakaszában kellõen segítsük, mindenekelõtt fokozottan oda kell figyelnünk rá és bíznunk kell benne. Fontos tehát, hogy kerüljük túlzott védelmezését (például, hogy „a széltõl is óvjuk”), ami azzal a kockázattal jár, hogy elfojtjuk fokozatos, életkorának megfelelõ önállósodási törekvéseit.